Kifejezetten kipihenten és vidáman kelt, fáradságnak sötét karikái nem látszódtak mézbarna szemei alatt, mint általában. Jessica egy nyújtózás után kikelt az ágyból, és a fürdőszoba irányába indult, hogy elvégezze a reggeli rutinját. Miután megfésülködött, fogat mosott, és kisminkelte magát, felkapta az iskolatáskáját, majd leindult a nappaliba. Édesanyja szőke hajkoronaját pillantotta meg a konyhaajtó mögött, ami tárva-nyitva állt. Odasietett hozzá, és egy gyors puszit nyomott az arcára, mire az anya elmosolyodott. Kellemesen szürcsölgette a kávéját, ami nélkülözhetetlen volt a reggeleknél.
Jessica a gyümölcsöskosárból megmarkolt egy fényesen pirosló almát, aztán beleharapott.
– Sietek haza – szólt teliszájjal, mire édesanyja bólintott. A lány kilépett a ház ajtaján, és London reggeli forgalmában elveszve indult meg az iskola irányába.
Az első órát az osztályfőnökével töltötték, kémia volt. Az osztály hosszas könyörgés után végre kísérletezett, aminek kimondottan minden diák örült, hiszen úgy gondolták, hogy valami érdekes is történik az unalmas iskolai nap közepette. A tanárúr pár percre hagyta magára az osztályt, mert valami fontos iratot a tanáriban hagyott. Jessica idétlen fiúosztálytársai felkapták az egyik sósavval teli átlátszó üveget, és viccelődni kezdtek egymással. Hol lökdösődtek, hol letekerték a az üveg kupakját, és azzal ugratták egymást, hogy leöntik valamelyik lányt. Jessica és néhány osztálytársa hiába üvöltözött a fiúkkal, hogy tegyék le, amíg végül az egyik lányra – Cindy-re –, nem ömlött az egész üveg tartalma. A lány arcára is bőven jutott, a folyadék pedig szép lassan csordogált le a torkán. Cindy sikoltva az arcához kapott, majd kétrét görnyedve az asztalra támaszkodott, és hörgő hangot hallattot. Hangosan vért köhögött fel, ami beterítette fehér inge gallérját és a mellkasi részét. Jessica megdermedve állt a terem végén, és figyelte, ahogy a lány arcáról fokozatosan olvad le a bőr, szörnyű látványt maga után hagyva. A fiú, aki Cindy-re öntötte a savat sírva fakadt, és a fejét fogva fel-alá rohangált a teremben, miközben hangosan káromkodott. A diákok kétségbeesetten rohantak ki-be az ajtón, miközben Cindy-t próbálták lenyugtatni. A lány arcát befedő bőrréteg fele bugyborékolva folyt le az arccsontozatáról. A kísérletező asztalt és a padlót beborította a rubinvörös vér. Jessicát elfogta a hányinger, kinézett az ablakon, hogy csillapítsa a feltörő adagot. Mikor ismét visszapillantott, Cindy arcából már csak az izmok vöröslése és koponyájának szürkessége látszott. Jessica nem bírta elfolytani a feltörő sikoltását.
Jessica levegő után kapkodva ült fel az ágyban. Remegő kezét az ölében tartva pillantott körbe a homályos szobán. Megnyugodva fedezte fel, hogy az egész csak egy meg nem történt rémálom volt csupán. Kikelt az ágyból, a fürdőbe sietett, hogy hideg vízzel mossa le magáról a rémálom után megmaradt hátborzongató érzést. A reggeli rutinja után megragadta az iskolatáskáját, és lesietett a nappaliba, hogy bekapjon valamit. Édesanyja a szokásos helyén ülve szürcsölgette a fekete kávéját, s ahogy megpillantotta a lányát, felragyogott a tekintete.
– Jó reggelt! – szólt. Jessica boldogan nézett vissza édesanyjára, akire annyira hasonlított. Leszámítva hajuk színét. A lány fintorogva húzta el a száját, amikor rájött, hogy alig van valami a hűtőben.
– Sietek haza, és beugrom a boltba egy kis kajáért – nyugtázta, miközben egy pirosan fénylő almáért nyúlt a gyümölcskosárban. Egy gyors puszit nyomott édesanyja arcára, majd kilépett a házból.
A hűvös májusi levegő segítette kiszellőztetni a fejét, miközben megérkezett az iskolába. Pont csengőkor ért be, osztálytársaival pedig megindult a kémiaterem felé.
Tanára, Mr. Jones tájékoztatta a diákokat, hogy a mai órán kísérletezni fognak külön féle savakkal, de előtte még leszalad a tanáriba valamiért.
Jessica félálomban foglalta el a helyét, figyelte, ahogy a többi 30 osztálytársa özönlik be a terembe. Aztán minden egyszerre történt. Jessicában előtört a felismerés érzése, ahogy a fiúk dobálózni kezdtek egy üveggel, amin egy nagy halál fej nevetett vissza rá. Egyik pillanatról a másikra történt minden: Cindy sikoltó hangjával betöltött terem, a vér sötét árnyalata, az arcáról leolvadó bőr, a kétségbeesett emberek. Jessica szemét égették a könnyek, kényszerítenie kellett magát, nehogy az asztalra okádjon. Elfordította a tekintetét, arcát pedig a tenyerébe temette. Mr. Jones mély hangját, a gyerekek sikoltását, a toporzékolást hallotta maga körül. A termet megtöltötte a vér fémes szaga és a sósav maró aromája. Jessica nem bírta tovább, kiszaladt a teremből, egyenesen az udvarra. Alig teltek el másodpercek, máris szirénák lármás hangja hasított a levegőbe.
Aznap elmaradt a tanítás.
Jessica kábultan futott hazafelé, egyenesen a szobájába. Magára zárta az ajtót, és az ágyra vetve magát sírni kezdett. Mégis hogy történhetett? Talán csak egy furcsa, véletlen egybeesés lenne az oka a történteknek?
A lány vett egy mély lélegzetet, felkötötte sötétbarna haját, és nekilátott leírni az eseményeket a naplójába. Egyszerre adott ki magából mindent és semmit. Még mindig transzban volt az események után is. Sosem érezte ennyire rosszul magát, mint abban a pillanatban. Haragudott a fiúkra, a tanárra, és az egész világra, amiért az egyik jó barátnőjével történt meg ez. Neki kellett volna ott lennie, és akkor Cindy boldogan élhette volna tovább az életét.
A nap további részét az ablak alatti kis ágyon töltötte. Csak bámult ki London szmoggal borított épületeire és utcáira. Az eső is eleredt, mintha vele sírt volna a természet is. Egy kósza gondolat nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy kevés esély van arra, hogy Cindy túlélte a sósav hatását, mégis ott volt a remény halvány szikrája. Akaratlanul is felidézte az elmúlt éveket, a lánnyal töltött pillanatokat, és ismét utat törtek könnyei.
Jessica álomba sírta magát, és azt sem vette észre, hogy édesanyja dübörög az ajtón.
* * *
A következő hetek szokatlannak és furcsának bizonyultak. Jessicát napról napra gyötörték a gyilkos rémálmok, amiben szemtanúja volt különböző haláleseteknek. Gyakran ébredt fel sikoltozva, vagy esetleg zokogva, levegő után kapkodva. Egy hideg vizes zuhanyzás és egy bögre kávé enyhítette a bizsergő érzést az elméjében. Időről időre váltak valóra és történtek meg a szörnyűségek Jessica környezetében. Minden egyes percben ott értetlenkedtek a szeme előtt az események: a nő, ahogy a kisbabájával kisétál az útra, és elüti őket egy busz; a férfi, akit szétszaggatott egy veszett kutya; az öngyilkos szomszédja, amint kiugrik az tizedikről; a lövöldözés az utcán; és New York-ban élő nagymamájának szörnyű halála, amint a lefolyó aprítója ledarálja a karját. És a legszőrnyűbb: amint édesanyjával a repülőn ülve zuhanni kezdenek a gép lángoló vége miatt.
Minden rémálmot a naplójának rózsaszínes lapjaira vetette, azt vélte felfedezni, hogy nem volt olyan álom, ami eddig ne vált volna valóra. Elfogta a rémület. Emberek halálát okozta azzal, ha elaludt. Ezért próbálkozott a napi több doboz energiaitallal és a bögre számra megivott kávékkal. Még sem tudott két napnál tovább ébren maradni. Az iskolát is kihagyta, édesanyja pedig gyanakodni kezdett.
Még sem árulhatta el ezeket a rejtélyes dolgokat, hiszen tudta, hogy anyja orvoshoz küldené, és azt akarta a legkevésbé.
Egy szombat reggel a telefon hangos csörgésére kelt. Édesanyja zokogva rohant be a hálójába, és rázogatni kezdte. A nő arról számolt be, hogy nagymamája milyen szörnyű halált halt. Jess-t valami idegen érzés kerítette hatalmába, mégsem tudott sírni. Annyira hozzá szokott már ezekhez a véres történésekhez, hogy csak félvállról tudta venni a dolgot. Tudta, hogy gyászolnia kéne, megvigasztalni édesanyját, de képtelen volt rá.
A következő reggelen repülőre ültek, hiába papolt az édesanyjának a rémálmairól.
– Anya, kérlek – Jess megragadta édesanyja kabátjának az ujját, szinte zokogva rángatta vissza a házba. –, meg fogunk halni, ha New York-ba utazunk!
– Engedj el, Jess! – parancsolt rá az édesanyja. – Elmegyünk New Yorkba, és kész! Tiszteld meg annyival nagymamádat, hogy megjelensz a temetésén! – Jessica úgy érezte, mintha felpofozták volna.
Kénytelen volt azt tenni, amit az anyja mondott neki. Repülőre ültek hát, és abban bízott, hogy nem válik valóra az álma. Elmondott néhány imát, angyalok segítségét kérte, és azon elmélkedett, hogy mennyi esélye van annak, hogy a sok ezer repülőből pont az övék fog lezuhanni.
Eltelt jó pár óra, mire a nyugtató, – amit indulás előtt bevett, hatni kezdett. Izmai ellazultak, és az ülésbe préselődve olvasni kezdett. Édesanyja kiszaladt a gép hátsó részlegén lévő mosdóra, amikor bömbölő riasztás éles hangja hasított a levegőbe. Jessicának a fülére kellett tapasztania a kezeit, hogy valamelyest tompítsa a hangot. Egyszeriben füst kellemetlen szagát érezte, mire felkapta a fejét. A gép lángokban állt, fekete füst járt táncot a repülőgép felszínén. A tömeg visítva rohant fel-alá, eltaposva egymást. A hangszóróból hiába hallatszott az utasítás, az emberek az ellenkezőjét tették. Pánikba törtek ki, zokogtak, és az ülések alól rángatták elő a vészhelyzeti ejtőernyőket.
Jess ide-oda kapkodva a fejét édesanyja után kutatott. Talpra ugrott, amint eszébe jutott a mosdó felé tartó szőke hajkorona. A lány úgy érezte, mintha ezernyi kés hasítana át a testén, miközben anyja után rohant a tűz felé. Jobb karját arca elé kapta, de még így is tömérdek szénmonoxidot lélegzett be. Végül köhögésbe fulladt, és valaki megragadta a vállát. Amint felpillantott egy szőke hajú középkorú férfi magasodott fölé, és a gép elejére rángatta.
– Az anyukám, az anyukám! – kiáltotta a lány sírástól elfojtott hangon. De a férfi mit sem törődött vele, ráaggatta a hátizsákot. Jess érezte, ahogy a gravitáció úgy vonzza a gépet a föld felé, mint egy mágnest.
– Jól figyeljen – A férfi próbálta túl ordibálni a zajt. –, amint kinyílik a repülőgép ajtaja, ugorjon!
Jess épp ellenkezni akart, amikor erős lökést érzett meg oldalról. Lepillantott a földre, és a légörvény erős nyomását érezte a testében. A szél csak úgy kavargott a fedélzeten. Emberek sokasága ugrott a levegőbe, és veszett el örökre.
Most rajta volt a sor.
Az ugrás után már nem emlékezett semmire. Mintha a nagy feketeségben veszett volna el.
Pár nappal később viszont egy kórház gyengélkedőjében ébredt. Emlékek sokasága hasított az elméjébe, de az ürességen kívűl nem érzett semmit. Nem érzett fájdalmat, nem érzett gyászt, szomorúságot, vagy bármi egyebet. Csak ürességet, mintha kiszakították volna szívét-lelkét a testéből.
Óvatosan felült az ágyban, mire egy nővér sietett mellé.
– Jessica Parker – szólt –, elhagyhatja a kórházat.
A lány lassan bólintott.
– Sajnálattal és őszinte részvéttel szeretném közölni édesanyja, Mary Parker halálát. Ha van bármi, amit tehetek Önért...
Jess megcsóválta a fejét. Ezért érezte az ürességet. Az anyja volt a másik fele, akit igazságtalanul elszakítottak tőle. Dühöngeni akart, rákiabálni a nővérre, megverni valakit, kiugrani a kocsi elé és sírni...
De csak néma csendben bámulta a kórterem ijesztően fehér falait.
* * *
Egy erős kék fény kényszerítette mozgásra a lábait. Volt valami a fényben, ami miatt Jess akarata ellenére is mozgatta a végtagjait, mintha valaki irányítani tudná őt, mint valami játékbabát. Hunyorogva meredt a fényre, és közeledett egy hatalmas raktár felé. Futótűzként hasított a levegőbe a gyerekek reményvesztett sírása. Jess ereiben megfagyott a vér és jéggé dermedt. Egy sötét alak lépett ki az ajtón, aki ördögi vigyorral az arcán vette rá a lányt arra, hogy belessen a raktárba. Elkerekedett a szeme, amikor alig 10 éves gyerekek tucatát pillantott meg összeverve, megkötözve a földön. Alig volt gyerek, aki ne sírt volna. A férfi megragadta Jess csuklóját, és beljebb vonszolta.
A sötét alak egy pisztolyt húzott elő az öltönye mögül, majd nevetve húzta meg a ravaszt, önkívűli állapotban lőtt a gyerekekre. Volt, akit fejen, volt, akit szíven talált. A padlót lassan belepte a vér. A férfi ezután oda sietett a holtakhoz, letérdelt a vértócsa közepére, és karjaiba vette az egyik, még elő gyeremeket. A kisfiú zokogása visszhangzott az üres raktárhelyiségben, a férfi viszont remegő kézzel simította végig a gyermek arcát, lecsitítva őt. Ekkor a férfi elővett egy éles kést a zsebéből, és össze-vissza szúrkálta a tehetetlen fiú testét.
A kisfiú örökre elhallgatott.
Jessica kiáltozva ébredt a motel szobájában, ahol már lassan két hete lakott.
Amióta kijött a kórházból, nem gyötörték rémálmok. Sőt, nem is álmodott. A napjai unalmasan és szürken teltek. Egész nap a motel szobájában feküdt, alig evett, alig ivott. A függönyt sosem húzta el, egy kis napfényt sem engedett beszűrődni a szobában. Teljesen elvesztette magát. Úgy érezte, nem él.
Most, hogy ismét álmodott, besietett a fürdőbe, rendbe szedte magát, aztán villámsebesen rohant ki New York forgalmas utcáira.
A legelső rendőrt, akit megpillantott, leszólította.
– Uram, kérem! Segítségre van szükségem! – préselte ki magából a szavakat. – Egy raktárban gyerekek tömegeit fogják megkínozni és megölni. Kérem, segítsenek!
A rendőr tetőtől talpig végig mérte a lányt. Kócos haja, beesett arca, véreres, sötét karikás szemei, rongyos ruhái bizonyára bolondságra utaltak. Jess tudta, mire gondol a rendőr.
– Menjen haza, és vegye be a gyógyszerét! – nevette ki a lányt. Jess lemondóan eresztette le a vállát, és besétált a szemközti kávézóba. Helyet foglalt az egyik boxban, fejét az asztalon pihentette. Nem tudta, mi tévő legyen. Ki segítene neki? Ki az, aki hisz neki? Ki az, aki megérti, min megy keresztül? Vagy talán tényleg megbolondult? És akkor...
– Khmm – Valaki megköszörülte a torkát. Jess úgy érezte, mintha közvetlen maga mellett hallaná a hangot. Nagy nehezen felemelte nehéznek érződő fejét, s még a lélegzete is elakadt.
Egy fiú tornyosult előtte, zsebre vágott kézzel. Szőkésbarna haját összeborzolta a szél, sötétbarna szemeivel mustrálta a lányt. Jess elképedve nézett fel rá, úgy érezte, életében nem látott még ilyen gyönyörű jelenséget.
– Bocsánat a zavarásért – szólt a fiú kedvesen –, csak hallottam, amit a rendőrnek mondtál.
Jess kelletlenül pillantott körbe a zajos helyiségben, arcára kiült a meglepetés.
– Én... – kezdte, de torkán akadtak a szavak. A fiú halványan elmosolyodott, és helyet foglalt a lány mellett.
– Nézd, tudom, hogy elég kellemetlen, hogy csak így rád rontok, de talán a segítségedre lehetek. – mondta.
– Hogyan tudhatnál segíteni egy lánynak, aki azt sem tudja mit beszél? – sóhajtott fel Jess. A fiú aggodalommal a tekintetében nézett a mellette ülő lányra, aki furcsa kinézete és erős brit akcentusa ellenére is szépségesnek hatott.
– Nem vagy bolond – felelte. – Rendelkezel a Látás képességével, és olyan dolgokat álmodsz meg, amit egy normál ember nem.
– Honnan tudod?
– Boszorkánymester vagyok, észre veszem az ilyet. – A fiú egy légies mozdulattal megvonta a vállát.
– Hogy mi vagy? – Jess nem tudta megakadályozni, hogy szemöldöke az egekbe szökjön. Úgy érezte, hogy forog vele a világ.
– Igen, boszorkány vagyok. Létezünk, és azért látsz, mert megvan rá a kellő képességed. Bla, bla, bla.
Ha nem ilyen helyzetben lettek volna, Jess talán még viccesnek is találta volna a fiú unott hangnemét.
– Azt mondod, tudsz segíteni? Meg tudod akadályozni, hogy végezzenek a gyerekekkel?
– Először is az elmédbe kell látnom. Tudnom kell, hogy milyen dolgok vannak a fejedben, ami miatt az ilyen morbid álmaid vannak. – magyarázta. – Bevallom, nem találkoztam még ehhez hasonlóval.
– Nem túrhatsz bele a fejembe! – ellenkezett a lány.
– Kell a segítségem vagy nem, kislány?
Jess egy pillanatra elgondolkozott, aztán megadóan felsóhajtott.
– Jó, rendben. De csak hogy tisztázzuk, nem vagyok kislány. Van nevem is.
– És mi lenne az?
– Jessica. És te pedig ...
– Tony – felelte. Rácsapott a combjára, felállt. – Nos, ha túl estünk ezen a bemutatkozásdin, akkor talán indulhatnánk is.
– Hova? – kérdezte Jess, miközben ő is felállt. Tony türelmetlenül fújta ki a levegőt.
– Hozzám.
Jess azt hitte, hogy hosszú órákat fognak gyalogolni a fiú lakásáig, de Tony már az első kanyarnál tájékoztta, hogy ebben a kis szűk utcában húzta meg magát. A lépcsőház furcsán üres volt, az emeleteken nem voltak ajtók, csakis oszlopok pihentek és ijesztő fényképek diszítették a falakat.
Tony lakása a 13. emeleten volt. Ahogy kitárta az ajtót, és betessékelte a lányt, Jess úgy érezte, mintha időutazott volna a Viktória korabeli Angliába. A tapétákat mindenféle girbe-gurba vonalak fedték, a bútorok elegánsak és csicsásak voltak, a mennyezetről pazar csillár lógott alá. A nappalit csak a gyertya halvány fénye világította be.
A fiú utasítására Jess helyet foglalt az egyik bársony kanapén.
– Hunyd le a szemed! – szólt lágyan a fiú. Jess tette, amit kért. Szemhéja mögött rózsaszín és kék színek kavalkádját érzékelte, a fiú ujjai végéből pedig szikrák törtek elő. Tony is lehunyta szemét, csakis Jess elméjére koncentrált. Egy másodpercre felvillanó képeket látott maga előtt: sötétbe borult várost, aminek utcáit vér mosta el; embereket, akik szörnyű halált haltak; végtelenségbe nyúló sötétséget; és egy démoni alakot, aki a fiú felé nyújtotta éles karmait.
Tony-nak felpattantak a szemei.
– Démon – suttogta maga elé. Jess is lassan felnyitotta pilláit.
– Na, láttál valamit? – érdeklődött a lány.
– Semmi jót – makogta a fiú, ahogy felállt a kanapéról, megragadva Jess csuklóját. – Gyere velem.
Egy hosszú folyosón haladtak végig, ahol félhomály uralkodott. Jess-nek futólépésben kellett haladnia, hogy tudja tartani a fiú tempóját.
– Amikor álmodtál, általában milyen időközönként történtek meg valójában a dolgok?
– Változóan. Egy-két nap után, esetleg hetek múlva. Miért?
Jess hallotta, ahogy a fiú hangosan elkáromkodja magát. – Akkor kevés időnk van.
A folyósó végén egy fa ajtó értetlenkedett. Tony belökte a vállával, előre engedve Jess-t. A lány rájött, hogy a könyvtárba érkeztek. De mit akarhat Tony a könyvtárban?
A fiú a szoba közepén álló asztalnak támaszkodott, karjait keresztbefonta maga előtt. – Oké, röviden felvázolom a helyzetet. Amit láttam az elmédben... félelmetes, hatalmas és démoni volt. Mindenütt vér és halott emberek hevertek. Aztán egy Shax démon nyúlt felém a karmaival. Nagyon para volt.
– Várj! Mire célzol pontosan a sok vérrel meg a halottakkal? És mi az a Sakk démon?
– Shax – javította ki a lányt. – A Pokol leghatalmasabb, legvérszomjasabb démona. Hosszú évezredeken keresztül egy üres dimenzióban pihent, miután mindenidők legerősebb boszorkánymestere legyőzte. Úgy néz ki, hogy az elmédbe férkőzött, és rajtad keresztül gyilkolja meg az embereket, kezdve a környezetedben élőkkel...
Jess egy pillanatra nem jutott szóhoz. Elborzadt a hallottakra. Nem értette, hogy a fiú hogyan tudott ennyire könnyedén és tényszerűen beszélni erről a vérfagyasztó dologról. – Miért pont én?
– Fogalmam sincs, de ha más valaki lenne a te helyedben, biztosan megkérdezte volna ugyanezt.
A lány mintha meg sem hallotta volna, amit a fiú mondott. – Mit akar tőlem ez a démon?
– Nem konkrétan tőled akar valamit. Te csak egy eszköz vagy a számára. Az emberiséget akarja elpusztítatni.
– És mihez kezdünk akkor?
– Addig bújjuk a könyveket, ameddig rá nem bukkanunk olyan dologra, ami hasznos lehet a számunkra.
– És ha kifutunk az időből? Ki fogja megmenteni a gyerekeket?
– Jessica – szólt. – Most azt a pár darab gyereket akarod megmenti vagy az egész világot? Nekem igazából mindegy, ha elpusztul az emberiség.
– Igazad van, de...
– Szokj hozzá – felelte gúnyosan a fiú, aztán leemelt egy kék selyemmel kötött könyvet, és Jess kezébe dobta. – Akkor lássunk neki!
A nap hátra lévő részét a könyvtárban töltötték.
Jess életében nem olvasott annyi könyvet, mint akkor. Fel-fel tépte az oldalakat, de semmire nem bukkant rá. Tony elmagyarázta, hogy mit kell keresnie, de hiába falta a könyveket, semmit nem talált meg.
Éhes volt, a torka égett a szomjúságtól, szemei pedig szárazan izzotak a helyükön. A lány alig győzött pislákolni.
Nem tudta, mennyi lehetett az idő, de úgy érezte, hogy az összes energiája tova szállt.
Olyan este tájt Tony leemelte az utolsó könyvet a polcról, és akkor hangosan felkiáltott. Kitépte a lapot, és oda sietett az asztalon fekvő Jess-hez. Szólni akart neki, tájékoztatni, hogy megvan, amit kerestek, de a lány mozdulatlanul hajolt az asztal fölé, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. A fiú zsebre vágta a lapot, és elmosolyodott. Óvatosan megérintette a lány vállát, hátra döntötte a széken, majd karjaiba vette. Besétált a hálójába, Jess-t gyengéden az ágyra helyezte, és betakarta.
Tony egy utolsó pillantást vetve a lányra elhagyta a szobát.
Sikítás hasított a levegőbe.
Tony azonnal kiszaladt a könyvtárból, ahol a boszorkánymester Tanácsával tárgyalt. Még előző este hívatta a tagokat, aztán beszámolt a történtekről. A Tanács először ellenezte, majd pártolta Tony ajánlatát, hogy a világ összes boszorkánymestere fogjon össze és harcoljon együtt. Felmerült benne a kétség, hogy mi van, ha nem sikerül? Ha elbuknak, és mind az emberek, mind a boszorkányok elpusztulnak? Megrázta magát. Az idősebb, képzettebb mesterek százszor erősebbek voltak, több erővel és képességgel rendelkeztek, mint a fiatalabbak. Képtelenség lett volna, ha több millió boszorkány nem győz le egy Shax démont.
A Tanács azonnal értesítette a főmestereket, az intézkedés pedig hatályba lépett.
Tony egyenesen berontott a hálóba, és az ágyon vergődő Jess-t pillantotta meg. Oda szaladt hozzá, szólongatni kezdte. A lány nem reagált, végtagjait továbbra is ide-ida dobálta. Izzadságtól nedves haja homlokára tapadt, arcából eltűnt a szín. Tony-t elfogta a kétségbeesés, de másodpercekkel később sikerült megnyugodnia és a szívverése is lassult, amikor Jess felült az ágyon. Úgy festett, mint aki szellemet látott volna.
– Jessica? – szólt nyugtalanul a fiú. – Mit álmodtál?
– Megint láttam azt az alakot, akit pár napja. Vigyorgott rám, és egy egész kórházat gyújtott fel. Képtelen voltam bármit is csinálni, végig néztem, ahogy mindenki porrá ég.
– Úristen! – Tony a szájához kapott. Bal kezével megérintette Jess karját, de azonnal el is húzódott. A lány teste tűz forró volt. – Te lángolsz.
– Tudom. – Jess komoran bólintott. Tony keze ismét szikrázni kezdett, mire egy étellel megrakott tálca és egy fekete bőrruha jelent meg az ágy végébe. – Ezt hogy csináltad?
– Varázslat – felelte. – A pohárban lázcsillapító van. Most magadra hagylak, egyél-igyál, és készülj fel.
– Mire?
– Holnap reggel megnyitunk egy portált a Pokolba. Háború lesz.
Jess-t egész nap nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy szószerint bele fog sétálni a saját vesztébe.
Hiába evett, hiába ivott, és terelte el bármivel saját figyelmét, az a kósza gondolat ott lebegett előtte. Azzal nyugtatta magát, hogy ha meghal, legalább megmenti az emberiséget, és egy nap talán az ő neve is benne lesz a történelem könyvekben.
Felpróbálta a ruhát, ami pont az ő mérete volt, és elégedetten méregette magát a szoba tükrében.
Azért időközben Tony egyszer-kétszer ránézett, és megkérdezte szüksége van-e valamire, de Jess mindig megrázta a fejét. A fiú persze tudta, hogy pusztán udvariasságból mondott nemet a lány, ezért akárhányszor a szobában járt, ételt és italt varázsolt a tálcára. Jess mindig hálásan pillantott rá, majd felfalta a tálca tartalmát.
Aztán este kiosont a nappaliba, ahol hosszú, színes köpenyt és csuklyát viselő magas férfiak társaságát pillantotta meg. Ekkor Tony-t kereste a tekintetével, de nem lelte a fiút.
Vissza osont hát a hálóba, és gyomorgörcs érzésével hajtotta álomra a fejét.
Másnap reggel Tony rohant be a hálóba, hogy felébressze a lányt.
Fekete harci öltözetet és bakancsot viselt, derekán lógó övén himbálóztak a különféle éles kardok és egyéb fegyverek.
Jess fáradtan ült fel az ágyban. Alig volt ideje felfogni, hogy Tony egy hatalmas kardot nyom a kezébe. A fiú nem szólt semmit, csak várta, hogy a lány kikászálódjon végre a paplan mögül. A lánynak alig maradt pár perce összeszenie magát, Tony máris megragadta a kezét, és kirohant vele a házból.
– Hová megyünk most? – kérdezte lihegve a lány.
– A portálhoz. – felelte egyhangúan a fiú. Pár sarkot lefutottak, mire egy üres épület háta mögé érkeztek, ahol boszorkánymesterek ezrei tolongtak egy nagy, kék fény előtt. Jess megijedt, amikor felismerte, hogy ezt a kék fényt látta az egyik álmában, de aztán megnyugtatta magát, hogy ez csakis a portál lehet. Tony egy pillanatra sem engedte el kezét, Jess pedig úgy sejtette, hogy nem akarja, hogy elvesszen a tömegben.
A boszorkányok között rengeteg nő is akadt, akik hasonló ruházatot viseltek, mint Jess. Mindenkinek a birtokában volt minimum egy kard és egy íj. Voltak olyanok is, akik pusztán egy színes köpenyt öltöttek magukra, esetleg hétköznapi ruhában jelentek meg.
Beálltak a sorba, alig ketten voltak előttük.
– Meg fogunk halni – suttogta Jess, amint közelebb léptek a portálhoz. Ilyen közelről lehetett látni a portál körvonalát, és a közepén hullámzó zselé szerű valamit.
– Ugyan már! – Tony kaján vigyorra húzta a száját, és erősebben szorította a lány apró kezét. – Legyen egy kis hited!
Ezzel beléptek a portálba, és az örök sötétség végtelen útjában vesztek el.
